Valóban sikerült-e azonban az eltérő nyelvet beszélő közösségek fennmaradásának önértékként való elfogadtatása? A kisebbségi nyelvi jogok gyakorlati végrehajtási nehézségeinek valódi oka, hogy Európában változatlanul él az ideológiai előfeltételezés, amely szerint az egynyelvűség a természetes és az elérendő és a fenntartandó állapot. A modern kor előtti társadalmak általában a hétköznapokban többnyelvűek voltak, így az egynyelvűség a modern nemzetállam nagy áldozatok árán felépített normatív alkotásának tűnhet (Oeter, 2010, 141.).

Egy adott államban a domináns nyelvet beszélők anyanyelvhasználatához való joga a többségi nyelv hivatalos nyelv státuszában ölt testet, ami azt jelenti, hogy nyelvi jogaik nem fogalmazódnak meg kifejezett formában, hanem implicit nyelvi jogok (Andrássy, 1998, 35–48., 167–182.).

Az implicit nyelvi jogok indokolják az emberi és állampolgári jogegyenlőség közvetítő elve révén a nyelvi kisebbségek nyelvi jogait. Azaz, az egyenlő emberi méltóság a kisebbségi nyelvi jogok politikai filozófiai, emberi és alkotmányjogi alapja. A többségi nyelvet beszélők implicit nyelvi jogai alapján a kisebbség nyelvi jogainak elismerése jelenti az egyenlőség valódi megvalósítását.

Jó néhány államban – kimondottan vagy kimondatlanul – ellentétes felfogást vallanak, amely szerint az egyenlőséget nem a kisebbségi nyelvi jogok garantálása, hanem a nemzeti, azaz a hivatalos nyelvhez való egyenlő hozzáférés hozza létre. Ezt a tételt eredetileg az alsó társadalmi osztályok tagjainak állami hivatali funkcióik betöltésére való képessége összefüggésében fogalmazták meg Franciaországban, a Nagy Forradalom kapcsán (Grégoire, 1794, 262.). Így tehát az asszimiláció azért lenne nyilvánvaló érdeke a kisebbségi nyelvet beszélőnek, mert mint állampolgár, egyenlő érvényesülési lehetőséget kap a politikai érvényesülésre és a hivatalviselésre.

Az előbbiek fényében a közhatalomban való részvétel a nyelvi asszimiláció függvényévé válik. Az állami nyelvpolitika fontos színterei az oktatás, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás területe „mivel az ezekhez való nyelvi hozzáférés szabályozásán keresztül tudja az állam a hatalomhoz való hozzáférést befolyásolni, azaz bizonyos nyelvi csoportok – a nyelvi többség – hegemón pozícióját fenntartani” (Nagy, 2018, 47.). A modernizáció és a társadalmi felemelkedés (Joutard, 2007, 193.) csupán a többségi nyelven lesz lehetséges, és szükségképpen összekapcsolódik az asszimilációval. E mellett a kisebbségi nyelvek sok tekintetben láthatatlanná is válnak, mivel csupán a magánéletben használják őket.

A kisebbségi nyelvi jogok melletti érvelés a jogegyenlőség alapján nem a valódi nyelvi egyenlőség követelése. Ez tudniillik ebben az összefüggésben lehetetlen, hiszen nyelvi-kulturális értelemben az állam aligha lehet semleges, mivel a nyelvi szuverenitás az állami szuverenitás attribútumaként jelenik meg. E mellett az államiság és a szuverenitás új nyelveket hoz létre, a közelmúltban így született meg például a boszniai vagy a montenegrói nyelv. Elmondható, hogy a nyelvek száma megsokszorozódik, ha az államok száma nő, de fordítva ez nem igaz (Hobsbawm, 1997, 82.).

Ami az első csoportot illeti, itt főként a kisebbségi nyelvnek a magánéletben történő szabad, hátrányos megkülönböztetésmentes használatához való jogról van szó. Ezeket a jogokat implicite védi a magánélethez való jog, illetve a véleménynyilvánítás szabadsága. A kifejezés szabadságának része – a közélethez nem tartozó területeken – a nyelvi forma megválasztásának szabadsága is, amint azt az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága a Ballantyne, Davidson és McIntyre v. Kanada ügyben megállapította (A Ballantyne-ügy, 1989). A hivatalos többségi nyelvet a kisebbségi nyelvhasználat terhére védelmező nyelvtörvények – így például legutóbb az ukrán – a magánéletben is korlátokat állítanak. Így ebben az esetben a nyelvi jogok jelentőségét a szabályozási pozícióba került többség zsarnokságától való védelem adja.

A védelem azonban automatikus módon nem terjed ki a közéletre. Így a Cadoret v. Franciaország ügyben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága azt állapította meg, az a tény, hogy a panaszos francia bíróságok előtt nem használhatta a választása szerinti nyelvet, nem veti fel a véleménynyilvánítás szabadságának kérdését. Persze, a méltányos bírósági eljáráshoz való jogból eredő nyelvi garanciák megléte esetén (A Cadoret-ügy, 1988). Ugyanakkor az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága szerint a kisebbségi nyelvek közéleti használatának kifejezett tilalma, amikor annak feltételei a gyakorlatban fennállnak, megállapíthatóvá teszi a diszkriminációt, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 26. cikke alapján, mondta ki a testület a Diergaardt v. Namibia ügyben (A Diergaardt-ügy, 1997).

Mindebből levonható a következtetés, a hátrányos megkülönböztetés megállapításához a közéleti nyelvhasználatot illetően nem elegendő a kisebbségi személyek anyanyelvhasználata biztosításának hiánya, ahhoz kifejezett tilalomra van szükség.

A nyelvi jogok kisebbségi külön jogként történő kimondása szükségességének egyik oka az, hogy egy általános emberi jog részeként való felfogás túl szűk eredményre vezethet. Például, a méltányos bírósági eljáráshoz való jog része, hogy büntető vád esetén a vádlottnak értenie kell a procedúra nyelvén lezajló cselekményeket, s ezért joga van tolmácshoz. Ha azonban érti, beszéli a nyelvet, erre sincs joga. Ahhoz, hogy joga legyen arra, hogy ebben az esetben is az eljárást részben vagy egészben az ő nyelvén folytassák le, külön kisebbségi nyelvi jogokra van szüksége. A másik ok pedig az, hogy a többségi állam jogalkalmazói hajlanak arra, hogy kifejezett rendelkezés híján ne értsék bele egy általános emberi jogba annak kisebbségi nyelvi részjogát.

Illusztrációként csupán egyetlen ügyet ismertetek. A Ciprus v. Törökország ügy arra példa, hogy az általános emberi jogok szükségszerű kisebbségi nyelvi részjogát a nemzetközi ellenőrző testületek sem mindig ismerik el. Törökország 1974-ben elfoglalta Ciprus északi részét, ahol létrejött az Észak-ciprusi Török Köztársaság. Ez az egyébként csupán Törökország által elismert új állam engedélyezte ugyan a görög tannyelvű alapfokú iskolák működését, de betiltotta az ilyen középiskolákat. Azok az ott élő görög diákok, akik folytatni kívánták a tanulmányaikat, azt csak török vagy angol tannyelvű középiskolában tehették meg. Az ügy tárgya az volt, hogy vajon Törökország – amely az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint tényleges ellenőrzést gyakorolt a terület felett – megsértette-e a görög diákok tekintetében az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez fűzött Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikkét, amely az oktatáshoz való jogot védi.

A Bíróság elvi éllel kimondta, hogy a Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikke nem határozza meg azt a nyelvet, amelyen az oktatáshoz való jogot tiszteletben kell tartani. Következésképpen, az oktatáshoz való jognak nem része az anyanyelven történő tanuláshoz való jog. Végül is a bíróság arra a következtetésre jutott a bizottság nyomán, hogy az észak-ciprusi hatóságok eljárása úgy tekinthető, mint amely hatásában a jog lényegének a megtagadását jelenti, mivel a diákoknak délre, a sziget görög részébe kellett utazniuk, hogy ott folytassák tanulmányaikat. Amint az ügy egyik elemzője helyesen rámutat (Paz, 2013, 199–200.), a bíróság nem a görög nyelv iránti tisztelet, nem az anyanyelven történő oktatás elismerése, hanem az ügy sajátos körülményei miatt döntött így, amint maga is megállapította, a bíróságnak tekintettel kellett lennie arra, hogy a panaszt megerősítette a sérülékeny politikai kontextus (A Cyprus-ügy, 2001).

Az egyértelművé tévő döntés híján azonban mindenképpen szükség lenne a kisebbségi nyelvi jogok autonóm módon történő megfogalmazására, kifejezett garantálására, különösen, ha a közélet területén élvezett emberi jogokról van szó, így a bírósági, illetve a közigazgatási eljárásokat vagy a közoktatást illetően. Ennek az igénynek a jelenlegi nemzetközi jogi szabályozás azonban csupán töredékesen felel meg, noha a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi jogai látszólag széles körben védettek a nemzetközi jogban. A védelem az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata 2. cikkével kezdődik, amely tiltja az ilyen alapon történő hátrányos megkülönböztetést. Ide tartozik például a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 19. cikkének 2. bekezdése, amely a véleménynyilvánítás részeként vagy a 27. cikke, amely kifejezett kisebbségi jogként védi. A nyelvi alapú diszkriminációt tiltja az Oktatásban alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló UNESCO-egyezmény, csakúgy, mint az Emberi jogok európai egyezménye 14. cikke, amelynek 10. cikke, a véleménynyilvánítás szabadsága részeként is védi a kisebbségi nyelvhasználatot. Ha azonban a nemzetközi jogilag nem kötelező, ajánlási formában létező forrásokat is számba vesszük, azok terjedelme már 2003-ban közel ötszáz nyomtatott oldal volt (Medgyesi, 2003).

A nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak védelme a kötelező nemzetközi jogban, amint ezt az előbbi példák is igazolják, többnyire közvetett, vagy a nyelvi alapú diszkrimináció tilalma vagy a véleménynyilvánítás szabadsága útján történik. Azokban az esetekben, amikor nemzetközi jogilag kötelező szabályokról van szó, a közvetlen védelem meglehetősen gyenge normatív erővel rendelkezik, vagy a belőle levezethető állami kötelezettség meglehetősen homályos, bizonytalan. A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 27. cikke szövegéből még az sem derül ki egyértelműen, hogy a kisebbségi személyek nyelvhasználati joga a magánélet mellett a közéletre is kiterjed-e. Az Európa Tanács Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye 10. cikkének 1. bekezdése elismeri (de nem biztosítja) a kisebbségi nyelvhasználat jogát mind magánbeszélgetésben, mind nyilvánosan (nem állami szervek előtt) szóban és írásban. 2. bekezdése csupán állami erőfeszítéseket ígér a közigazgatási nyelvhasználat tekintetében. A 3. bekezdés pedig egyszerűen olyan garanciát biztosít a büntető eljárás alá vont kisebbségi személy anyanyelvhasználatát illetően, amely egy ilyen helyzetbe került külföldi turistát is megillet. A 14. cikkének 2. bekezdése alapján a többségi állam abban számos, nemzetközi jogilag biztosított kibúvót találhat a kisebbségi nyelv tanulása, illetve főként az azon való tanulás jogának a gyakorlatban történő nem érvényesítésére. (Ezeket a problémákat a végrehajtás ellenőrzése felett őrködő Tanácsadó Bizottság egyébként kitűnő tematikus kommentárja sajnos nem eliminálhatja, Thematic Commentary No 3.)

(A cikk felhasználja, illetve néhány kérdésben továbbgondolja a szerzőnek A nyelvi jogok elméleti kérdései és a nemzetközi védelem problémái című, több mint kétszeres terjedelmű tanulmányát, Kardos, 2021.)